Első nap: Harc az elemekkel
„A könyvhéten dedikálod majd a könyvedet”, csengnek a fülemben Laci szavai, mikor első nap, zuhogó esőben, belépek a könyvhét színes forgatagába, hónom alatt a még meleg plakátokkal.
219. pavilon, a Váci utca bejáratánál. Istenem, milyen jól jönne most Iris természetfeletti ereje, milyen egyszerű lenne átrepülni a hömpölygő tömeg fölött, és egyenesen az Aposztróf kiadó standjánál landolni.
De sajnos nekem ez nem megy, bármennyire is vágyom rá, ezért kénytelen vagyok a saját lábamon, a minimum tíz centis cipősarkaimon végig tipegni a bokaficamító macskaköves burkolaton.
Durván negyed óra alatt el is jutok a célhoz, a kissé elázott plakátokkal a kezemben.
- Marina, tudnád dedikálni a könyvedet a hölgyeknek?- hallom Milada kedves hangját a távolból.
- Kinek és mit? Milyen könyvet? Írtam én egyáltalán valamit?
Úristen, hát persze a könyv a Vérkönny. És mit fogok beleírni, és hogy írom egyáltalán alá, a művésznevemet? Tegnap este, ugyan mondta a lányom, hogy- Mama gyakorold az aláírást! - persze nekem nem volt időm rá. Miért is nem hallgattam rá?
A két hölgy továbbra is türelmesen várakozik az én fejem viszont a vörös különböző árnyalataiban pompázik.
Nagy nehezen ráfirkantok pár macskakaparást a könyv belső oldalára, és közben egyfolytában vigyorgok, mint egy megbuggyant vadalma.
Második nap: Hogyan érezzük magunkat fesztelenül?
Fesztelenül? Képtelenség.
Írónő kedves- szólít meg valaki.
Körbenézek, egy írót sem látok magam körül. Értetlenül nézek a delikvensre.
- Ön Angeli Marina, a Vérkönny szerzője?- kérdezi félszegen.
- Igen, én vagyok-, dadogom, és már írom is alá az orrom alá tolt könyvet.
Aztán megérkezik Magdi Nagyaszzony, a Victória kiadó tejhatalmú úrnője, és vonszolni kezd a tömeg felé.
- Gyere, bemutatlak ennek-annak, nem fog sokáig tartani- csacsogja.
Három óra. Ennyi volt a vesszőfutás, kiadóról, kiadóra és közben egyfolytában csöngött a telefonom.
Minden fellelhető ismerősöm telefonált, még a balatoni szomszéd is hogy elöntötte a víz a nyaralót.
Harmadik nap: Második otthonom a könyvhét
Reggel kilenc, álmosan siklik velem a mozgólépcső a felszín felé. Két vitamin bombát is lenyomtam reggel, de nem használt semmit. a szememet alig bírom nyitva tartani.
- Sebaj, majd Magdi magamhoz térít.
- Meki vagy Börger?- szegezi nekem a kérdést, mikor leteszem a táskámat a pultra.
- Ennyire rosszul nézek ki?
- Voltál már rosszabb formában is – vigasztal.
Két hosszúkávé után valamelyest embernek kezdem érezni magam, és egy fél óra múlva már nőnek is.
- Ma lazítunk, egy kicsit- mondja mosolyogva.
- És pedig?
- Fogadásra megyünk, tudod, ma van a könyvek éjszakája,a scolárosok meghívtak minket.
- Nem tudtam- dünnyögöm.
- Hozd magaddal a könyvet is, majd meglátod milyen sikered lesz.
Este tíz. A Vörösmarty téren, még mindig rengetegen vannak, az eső már a múlté, a csillagok fényesen ragyognak a fejünk felett, és én úgy vonulok be a fogadásra, kezemben szorongatva a könyvet, mint egy kisiskolás az első osztályba.
Negyedik nap: A dedikálás napja (Június 6.)
Készülődés, sütővas csattogás, sminkes pamacs halk nesze, ruhasuhogás.
Majd száguldás az Üllöi úton, szlalomozás az autók között.
- Mama, meg akarsz, minket ölni?- kérdezik a lányok kánonban.
Pár perccel négy előtt esünk be, az előző dedikálás még tart.
Ingatagon balanszírozok a hatalmas epres tállal és a pezsgővel a kezemben.
- A rózsaszirmok, hol vannak a rózsaszirmok?
Végül minden klappol, az asztalnál már páran várakoznak.
A lábam remeg, a kezem izzad, és kissé hányingerem van.
Bevágódok a székbe, majdnem úgy mintha valaki belökne, és elkezdem aláírni a könyveket.
Aztán egy fekete pólós, tipikus művész hölgy ül le a szemközti székbe.
- Kinek dedikálhatom?- kérdezem automatikusan.
- Sóvágó Katalinnak- mondja.
- Majdnem leesek a székről.
- Hát eljött, pedig nem is reméltem, hogy el fog jönni- cikázott végig az agyamon.
Összeölelkezünk, mintha régi jó barátok volnánk, pedig csak néhány emailt váltottunk egymással.
Persze mindketten tudjuk mi fűz minket össze. Anne Rice, és az ő fantasztikus vámpírkrónikái, amelyeket Kati fordítása emelt méltó helyre a magyar könyvpiacon.
Aztán egy hatalmas vörös rózsacsokrot látok felvillanni, a virágok közt a férjem mosolyog.
Tedd, csak le oda- mondom udvariatlanul, de hát azt sem tudom hol áll a fejem. Mire ő megsértődik.
Gyorsan száguldanak a percek , sőt az órák és én, egyre csak írom és írom a már megszokott , sőt megszeretett nevemet.
ANGELI MARINA
